Pontosam emlékszem, hogy mi történt 11 évvel ezelőtt.
Konkrétan Nagypéntek volt, nekem meg nagy hasam, benne Dorkával. A kedves munkatársak elengedtek korábban, sütött a Nap, kellemes tavaszi idő volt és
határtalan jókedvvel szálltam le hazafelé a csepeli HÉV-ről. Utoljára tettem
meg – abban a formában – a bejáratott útszakaszt, ami a megállótól az
otthonomig vezetett. Útba ejtettem a piacot, ahol vettem sonkát meg két csokor
nárciszt, csomó zöldséget és felbaktattam a negyedikre. Még utoljára felmostam
az üres lakást és elbúcsúztam a falaktól. Amelyek életem meghatározó
pillanatait kísérték. Ott ültem egykor az üres szoba közepén a papírral, hogy
van 45 négyzetméternyi lakásom. Majd egy csomó kevésbé izgalmas papírral a
második, egyetemi államvizsgára készülve. Onnan indultam gyanútlanul egy téli napon
Ausztriába egy workshopra, ahol váratlanul megjelent Ő és megkérte a kezem az
erdő közepén :o). Ott vettem fel a fehér ruhát. Ott rohantam be a kétcsíkos
tesztet markolva a hálóba. És onnan tervezgettük, hogy milyen lesz az új
életünk. Egy másik településen, a falu szélén. Szóval aznap a felmosóval, a
sonkával meg egyebekkel beültem a kisautómba és meg sem álltam a házikóig, ahol
várt Ő. A sáros utcában, a kerítés helye előtt, a vakolatlan épülettel szemben,
a kisterasz még el sem készült, így a bejárati ajtó helyett a teraszajtón
közlekedtünk, fű egy szál se, az is inkább gaz. Ott volt mindenünk, az alig
valami egy új otthon megteremtésének kezdetén. Ám ez már több volt minden
addiginál, mert 5 héttel később három fős fészek lett belőle (meg aztán még
több fős :o). 11 éve aludtunk először a házban. A meghatározó pillanatok száma
gyarapodott, ezek a falak is tanúi számos kacagásnak, olykor hangos szavaknak, apró
sikereknek, hajnali és késő esti beszélgetéseknek, baráti összejöveteleknek és
gyermek vendégségeknek, családi ünnepeknek. Szeretünk itt élni. Szerencsénk
van, mert itt jó nekünk.
A tábla az ajtónk felett :o)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése