Gyümölcskenyér

Ezer éve a KVIF-re jártam, és az első év befejeztével arra gondoltam jó lenne egy szállodát megnézni belülről is. Az egyik Duna-korzós hotelbe kerültem, a kis étterembe. Itt folyt a reggeliztetés, délelőtti szendvicsetetés, sütik, kávé, lunch… Hát 2 hétig bírtam, too much volt ez az én kis naiv lelkemnek. Frissen facsart narancslé kérése esetén dobozossal kellett felöntenem a pohárból hiányzó részt, mert csak 2 db narancsot használhattam, a kávéfőzőhöz kizárólag akkor nyúlhattam, ha a zaccot legalább kétszer átfőzőm, az Evian-os flaskába meg mezei csapvizet kellett töltenem (ennyi erővel a Duna vizét is beleönthettem volna, ott volt egy karnyújtásnyira), a chef úgy beszélt velem, mintha együtt legeltettünk volna libát az oviban, a velem egyidős felszolgálósrác meg fiamnak szólított, miközben a külföldi vendégeket a legfinomabb esetben csak lebunkózta (kevés külföldi beszélt magyarul), angolul mindösszesen a yes/no szavakig jutott, minden egyebet meg tőlem kérdezett…

Hát méltánytalanságom eljutott Ziti barátom fülébe, s hívott, hogy lenne-e kedvem a nyári munkát náluk töltenem. Naná. Így cseréltem fel a belvárost, Duna parti kilátással a Ferihegyre, a szállodaipart a szállítmányozásra. (észrevettétek, hogy 3 betűsek a delivery-k, hát ez nem a DHL, nem a UPS, sem a GTR  vagy MPL, na nem a trinitro-toluol, s nem is Dobrády Ákos, haneeeem :o)))) Itt is voltak furcsaságok, de bőven belefért, különösen, ha egymással rivalizáló nők ülnek egy légtérben, de ezen csak jókat kuncogtam. Nagyon családias volt a légkör, az imp-exp különböző munkafolyamatokkal párosult, sokféle munkatárs megfordult, állandó és alkalmi alkalmazottak. Kedveltek, én is szerettem ott lenni. A zsebpénzt meg elutaztam :o))) És itt ismertem meg valakit, aki fontos volt, s akinek köszönhetem a férjemet, meg valakit, akinek gyermekét 2 éve megcsókolta a most 4 éves fiam, s valakit, akiért bármit megtennék, s a sors úgy hozta, hogy papucsban is át tudnék menni hozzá.

Na szóval az ottani csapat távozásomkor meglepett egy sütis könyvvel, biztosan azt feltételezték rólam, hogy én aztán a fősuli miatt éjjel-nappal sütök-főzők. Akkoriban csak a vizsgák előtt voltam aktív, szüleim pedig a kísérleti nyulak. De igazán azóta vagyok konyhatündér, ugyan letört számos alkalommal a szárnyam, mióta megszülettek a gyerekek. Imádok főzni, sütni. Hozzátartozik az otthon illatához, különösen, hogy egy légtérben van konyha-étkező-nappali.

Nemrég karácsonyoztunk a MTSZZS csapattal, s az egyik ajándékom  az évek alatt  tökéletesre fejlesztett gyümölcskenyér volt. 

A recept (abból a bizonyos Rama süteményeskönyvből):

15 dkg Rama (meglepő módon)

15 dkg cukor

5 tojás

25 dkg liszt (bocs Kriszta, ez most nem Paleo)

½ cs. sütőpor

20 dkg aszalvány (mindenféle szárított és aszalt gyümölcs, mazsola, saját készítésű cukrozott narancshéj :o)), megmaradt csokik összetörve, reszelt citromhéj)

5 dkg dió, mogyoró

Ramat, cukrot és tojásokat jól összekeverni, hozzáadni a száraz dolgokat, majd végül a gyümölcsös keveréket (ehhez érdemes egy kis lisztet adni még előtte, így nem ragadnak össze a hozzávalók). 30-40 perc alatt megsül, 160-180 fok körül. Sütőtől függ, tűpróba ajánlott.